Mi az oka annak, hogy tollat ragadtam? Két dolog apropóján. Olvastam valamit a napokban, ami rosszul érintett, egy csodálatos regény, Nyírő József: Néma küzdelem című műve olvasása után. Azonban, anélkül, hogy túlságosan előrerohannánk, nyomban megosztom gondolataimat a kedves olvasóval.  Felmerülhet önökben a kérdés, mi lehet a célom ezzel az írással.  Talán egy blognak szánom, vagy kritikának? Talán csak egyszerű véleménynek, esetleg könyvajánlónak? Döntse el maga, a kedves olvasó!

Engedjék meg tehát, hogy idézzek abból a szövegből, amit a napokban olvastam, és amitől felfordult a gyomrom. Íme a szöveg: „Pozsony környékén, a Dunaszerdahelyi járásban vannak olyan falvak, amelyekben tíz éve még nem élt szlovák. Most odaköltöztek, felépítették a házukat. Barátságok keletkeznek, iskolát szeretnének a gyerekeiknek. Ha valahol iskola nyílik, érdekük, hogy az szlovák is legyen, vagy csak szlovák.” – nyilatkozta a 2011-es népszámlálás kapcsán a pártvezető, majd így folytatta: „A magyar szülők viszonylag nagy része szlovák iskolába adja a gyermekét, ami természetesen nem probléma. Ezek a gyerekek aztán, annak hatására, hogy a színmagyar faluból vegyes falu lett, már az utcán is szlovákul beszélnek. És az ő gyerekeik aztán már szlovák nemzetiségűnek fogják vallani magukat”. Csak hümmögök. Ez a Bugár nevű….nem olvasta Nyírő József: Néma küzdelem című művét. Hogyan süllyedhet valaki ilyen mélyre, nem tudom.

Kedves barátom, Szőke István Atilla javaslatára kezdtem el olvasni a regényt. Nem bántam meg. Annyira lebilincselő olvasmány, hogy alig tudtam letenni. Talán a regény olvasásának a közepén járhattam, amikor találkoztam Atillával és kezdtem hangot adni azoknak az észrevételeimnek, amelyeket most önökkel is megosztok. Az író csodálatosan ír, azonban, van egy rész a könyvben, amit nem értek, nem értettem meg, annak ellenére, hogy többször visszalapoztam, és visszaolvastam figyelmesen. Az egyik főszereplő kisfia meghal! Vagy tévednék? Egész végig a regény olvasása közben ez a gondolat foglalkoztatott. Vártam a fejleményt, utalást erre vonatkozóan, de semmi. Ha igen, azért, ha pedig nem, akkor azért. Végig hiányérzet kerülgetett a témával kapcsolatban.

A másik kritikám, hogy Nyírő annyira drámaian írja le a magyarok sorsát Erdélyben, hogy olyan dolgokat ír le, amelyek nagyon messze állnak a szívemtől. Nagyon rosszul esett, hogy néha olyan megfogalmazásban vázolja a szülő és a gyermek kapcsolatát, olyan kifejezéseket használ, olyan szegénységet ábrázol, fest le az író, amelyek bennem ellenérzéseket keltenek. Véleményem szerint, egy szülő, (magyar) ember soha nem érezhet így gyermekével kapcsolatban, akármilyen szegénységben is élnek. Amikor említettem Atillának, azt mondta, egyikünk lelkének sem kedvesek a leírtak, de ez a “kő kemény valóság”! Néma küzdelem, ami a szórványok magyarságáról szól, annak nehéz harcait mutatja meg, ezt a napról-napra megújuló néma küzdelmet a fennmaradásért. Nyírő József mély és zamatos magyarságával megírt művének hangvételében egy egész nép vallomását fedezhetjük fel, egy faj nehéz és küzdelmes sorsának tükörképét láthatjuk. A regény olvasása közben szinte a székemhez ragadtam, és pár nap alatt ki is olvastam. Nyírő József változatos hangú művész, aki a csillogó székely humort éppoly tökéletességgel adja vissza, mint azokat a tragikus hangokat, amelyeket a komor sors szakít fel népe lelkéből.

Befejezésül, ilyen Bugár-félékkel kötelezően olvastatnám a könyvet, hogy elgondolkodhassanak azon, a Felvidéken ki milyen iskolába járassa a gyermekét! Esetleg azért is, mert a könyv választ ad arra az örökösen felmerülő kérdésre: hogyan veszíthettük el Erdélyt? Hiszen az nem kérdés, hogy nem is annyira elvették tőlünk, mint sem inkább elveszítettük. Hátha tanulnának belőle!

Az iskolákban kötelező olvasmányként olvastatnám a gyermekekkel, hiszen ott lenne a helye a Tüskevár mellett. Nem csak a gyerekeknek, hanem minden magyar embernek ajánlom szeretettel! Én is nekiállok, és újra elolvasom.

Kelt: Budapest 2011. 01. 06

Benke László